Óriások földjén járok

2023. április 6.

---

Egy „edzésnap”, egy pihenőnap váltakozása jelentik állandó programomat. A mai így újra a mozgásé! Forgalmas a kicsi hotel étterem része, a Dingbochén áthaladó kirándulók korán reggeliznek. Egyesek akklimatizációs túrára indulnak, mások már Lobuche felé veszik az irányt. Nagy nyüzsgés van.

Úgy döntök, hogy ez alkalommal az Ama Dablam oldalában baktatok magasabbra. Újdonság. Némi tévelygés után egy roppant rozoga hídon kelek át a hangos patak fölött. Elképzelem, hogy ha egyik vége leszakadna, miképp ugranék fürgén a másik irányába. De az ingatag szerkezet tart. Legközelebb már fenntartás nélkül lépkedek át rajta. A hatalmas, füves hegyoldalt vékony talajréteg fedi. Az alig látható ösvényen méretes jaktrágya halmokat ugrálok át. Tempósan haladok fölfelé, néha vissza-visszanézek a falu eltörpülő házaira. Kiterjedt tisztásra érkezem. Egyedül vagyok. Látom, hogy a völgy másik oldalán hosszú sorok araszolgatnak a Nangkartshang szelíd gerincén. Jól döntöttem: örömömet lelem a csendben és nyugalomban, ami körülvesz!

Elidőzöm egy méretes sziklatömb szélárnyékos oldalán. Aztán úgy határozok, ideje kipróbálnom a katmandui bazárban vásárolt kis fotóállványomat. A Cholatse tömbje felé fordítom a Samsung kameráját és egyszerű produkcióval állok elő: ugranom kell, de pontosan a tizedik másodpercben! Az önkioldó ritmusát duruzsolva szaladok a kompozíció közepére, majd ugrok nagy erővel a magasba. Bukfenccel vetődök földre. Gyerekként cselgáncsoztam: eszembe jutnak a régi idők. Újra és újra próbálkozom, hiába: a képet visszanézve vagy épp bambán állok még a starthelyen, vagy ugrani készülök, vagy már elhagyta a lábam a talajt, de még nem a kívánt eredményt látom viszont. Az egyik – nagyjából a huszadik! – ugrás után olyan erővel vágódok a talajra, hogy a sérülés lehetősége is megfordul a fejemben. Elgondolkozva fogdosom a térdeim: miért is fontos ez most? Mi értelme is van egyáltalán?!? Magam sem tudom. De ha valamit a fejembe veszek, nehezen engedem el: még egy nekifutás. „Tíz, kilenc, nyolc, hét...” – számolom magamban a másodperceket. Kettő, egy és elrugaszkodok a kőtömbről! Idétlenül hempergek a fűben. Azt hiszem, ennyi pont elég lesz ebből! Gyerünk tovább!

Havas gerinc veszi kezdetét. Összetorlódott, hatalmas törmelékfolyamra érek. Egyensúlyozva ugrálok egyik sziklatömbről a másikra. Érzem, gyorsan nyerem a métereket. Ügyességi gyakorlattá válik az előrehaladás. Összeszűkül az útvonal. Kompakt kőzetbe kapaszkodom. A túrabotokat a hóba szúrom és hátrahagyom, mielőtt egész komolyra fordulna a dolog: izgalmas mozdulatsorral jutok fel a gerinc újabb szakaszára. Mindkét oldalon látványos kitettség. A légzésemre nem is figyelek, itt már minden lépésnek és fogásnak tétje van – élvezetes „scrambling”, a fölém boruló Ama Dablam árnyékában. Már ötezer méter fölött járok, amikor úgy ítélem meg, hogy a folytatás egyedül, mászófelszerelés nélkül felelőtlenség lenne. A helyzet tökéletesen egyértelmű. Eddig vállalható volt, innentől már kár lenne kockáztatni – sőt, balgaság!

Gyönyörködöm a kilátásban: a völgy végén Chhukhung néhány kis épülete, fölötte az apró dombocskának tűnő 5500 méteres csúcs, amin pár napja jártam, és a díszlet legdrámaibb része: a Nuptse, az Everest és Lhoce égbetörő csúcsai! Lélegzetelállító, de csakugyan az! Elégedetten hümmögök. Micsoda áldás itt lenni! Óriások földjén járok.

Lefelé nem kevésbé izgalmas az út, de amint a gerinc kezdetéhez érek, futótempóra kapcsolok. Mostanra, a síkokon és lejtőkön legalábbis, már egész jól megy. Önfeledten szökdécselek lefelé és olyan gyorsan visszaérek a faluba, hogy magam is elcsodálkozok a szintidőn. Bár már javában délután van, de nincs késő egy ebédhez.