Home, sweet home.

2023. április 17-18.

---

Utolsó reggelim a Tashi Delekben. Tizenhét napon át jelentette otthonomat a szálló félreeső kis szolgálati szobája. Megszerettem. Olyan volt, mint egy otthonossá vált albérlet (ha az angliai éveimre gondolok, akkor egyébként is egyetlen szoba jelentette az albérleteket), ahová minden nap végén jó érzéssel tér vissza az ember. Könnyen otthonosan tudom érezni magam akárhol, ugyanakkor a honvágy új értelmezést nyert, mióta családom van: az ember ott van otthon, ahol szeretik – szokták mondani. És ez így igaz.

Magunk mögött hagyjuk Dingbochét. A táj ismerős, nem tartogat meglepetést. A forgalomhoz mondjuk továbbra is nehezen szokik hozzá a szemem: döbbenetes, hogy a tavalyi évhez képest (amikor még javában a Covid miatt izgultak az emberek), mennyi turista koptatja az ösvényeket idén! A gyors ebédet követően felbaktatunk a Thokla-hágóra. Az emlékhely több száz, a Himalája hegyei közt elveszett lélek emlékét őrzi. Lacival megnézzük – többek között – a Scott Fischernek szentelt emelvényt, majd csendben tovább indulunk. Nem egy vidám hely. Ráadásul tömegek fotózkodnak és lármáznak. Tavaly meg sem álltam itt. Nem tudtam, nem akartam. A gyász olyasmi, amit nehezen tudok kezelni.

Francia család robog el mellettünk. Anya, apa és egy 10 éves forma gyermek, talpig beöltözve, profi túrázó módjára. Zseniálisak! Timivel és Somával mi is tervezünk hasonlót – őszintén megmondom, alig várom! Tényleg szuperjó bulinak tűnik! Soma ráadásul nagyon is éli az „outdoor életérzést”: három évesen már a Prédikálószéken bivakolt, és amikor a reggeli napfényben, hálózsákjába bugyolálva felült és kitekintett a Dunakanyarra, a legnagyobb természetességgel kezdte falatozni a kis dobozába bekészített háztartási kekszet. Mintha mindig is ezt csinálta volna! Magyarország? Európa? Nepál? Mindegy is! Mindig élmény. Aki egyszer elindul, soha nem bánja meg!

Lobuche – immár 4910 méter – nem túl festői: a szürke épületek rendezetlenül símulnak a tájba. Hideg szél fúj át a völgyön. Egy-két jak és kóbor öszvér bambul fáradtan egymásra.

Laciék hangulatos szálláson kapnak helyet – részemre nem sikerült a foglalás, mint hamarosan kiderül. Prem, a lelkiismeretes serpa fiú, próbál mielőbb megoldást találni: az egyik közeli helyen, a főnökasszony nyomába ered, de fejét csóválva jön vissza – ezt a szobát inkább meg se nézzem! Mindenhol teltház van, így nem magától értetődő, hogy könnyen kerítünk egy extra szállást. Mondom, van egy jó kis matracom, sőt még sátram is, elalszom én bárhol! De ifjú barátunk hajthatatlan és nem sokkal később már egy takaros kis szobában húzom magamra az ajtót.

A vacsora előtt visszamegyek a srácokhoz: Dávid marad a gyömbéres tea és melegedő vaskályha társaságában, de Lacit elcsábítom egy sétára. Napunk egyik fénypontja lesz az 5000 méter fölött nyíló kilátás: alattunk a Khumbu-gleccser morénával fedett jégfolyama, egyik oldalon a Lobuche csúcsa, másikon a Nuptse, de az esti fényjáték főszereplője egyértelműen a Pumori már-már kúpszerű, szabályos piramisa. Gyönyörű hegycsúcs! Nehéz elhinni, hogy az Everest/Lhoce 3-as táborából milyen kis puklinak tűnik a mélyen ülő felhők között. Innen nézve azonban hatalmas hegytömeg, mely méltán uralja a tájat! Alig győzünk betelni a látvánnyal!

Másnap szinte már levezetésnek számít az alaptáborig tartó szakasz. Gorak Shep (5140 méter) kietlen és sivár, épületei amolyan „telepként” szolgálnak: az átmenő forgalom részére mégis fontos állomáshely, hiszen a legtöbben innen sétálnak fel a Kala Patthar kilátópontjára, ahonnan az egyik legszebb kilátás nyílik az Everestre. Mi most nem időzünk, vár minket az ebéd az alaptáborban! Rövid túranap, de ahogy Dávid és Laci mondják, nehéz elhinni, hogy még csak ennyi és annyi ideje vagyunk úton – sokkal többnek tűnik, hiszen a magasság itt már erőteljesen érezteti hatását!

A gleccserpartról feltekintve előtűnik a Mount Everest fekete csúcstömbje. „Gondoljatok bele – mondom a fiúknak –, az innen még több, mint 3 és fél kilométeres szintemelkedést jelent!” Nagyokat sóhajtozva bólogatnak. Mosolyuk már nem annyira őszinte, de lelkesen fotózgatnak és megingathatatlan léptekkel haladnak tovább. Az alaptábor sátrainak látványa már a célegyenest jelzik: igaz, míg a sátorváros túlsó végére jutunk, az majdnem egy újabb óra. Némileg kitikkadva, de örömtől meghatódva és büszkén szorítjuk meg egymás kezét, amint beérünk a mi körletünkbe. Ismerős arcokkal köszöntjük egymást. Megérkeztünk végre. „Home, sweet home.” Az alaptábor: ideiglenes otthonom a szikla és jég világában, a következő másfél hónap során.